„Ha minden háztartásban én főznék, akkor Schobert Norbinak maradna a rendőrség.”

– Délután egykor beszélgetünk. Az ebéd kész van már?
– Éppen a férjem főzöget valamit a lányoknak, azt fogják megenni. Gyakrabban főz ő, mint én. Nem vagyok egy konyhatündér. Ha süteményekről van szó, akkor még elboldogulok, de ez a főzés dolog, ez nem az én asztalom. Pedig az ember a levesekkel, meg egy-egy főzelékkel csak elboldogul, de én egy piritóst is szét tudok robbantani.

„Egy dolgot szerettem volna a terhesség alatt elérni: hogy legyen mellem. Tehát hogy a negatív tartományból elinduljon a nulla felé.”

– Azért lenne kevés a női standupos, mert az ily mértékű önirónia és a női hiúság összeférhetetlenek?
– Nem tudom. A trendi nő ma nem arról híres, hogy vicces. Másrészt meg egy nőnek sokkal jobban meg kell válogatni a témákat, az eszközeit. Én nem mondhatok el egy obszcén történetet, ami egy férfitől poénos, egy nő szájából viszont égő. Továbbra is gondolom egyébként, hogy egy nőnek nem kell viccesnek lennie, ahogy mondani is szokták: egy nő akkor vicces, ha érti egy pasi humorát, tehát nem hivatott arra, hogy gyártsa a poénokat. Ezekkel persze nem azt akarom mondani, hogy mennyire frankó vagyok, mert igenis akad sok vicces nő.

„Állítólag mindenkinek a saját gyermeke a legszebb. Hogy én kiét vihettem haza a kórházból, arról fogalmam sincs.”

– Novelláskötetében és standupjaiban is a család, a rokonság a főszereplő. Mit szólnak ők ehhez?
– A kötetnél nagy volt emiatt az izgalom. Szüleim viszonylag hamar tolerálták, viszont a távolabbi rokonság nem volt annyira elragadtatva. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy néhány kapcsolat emiatt egy kicsit megcsorbult. Most is kapok kritikákat, hogy „az ember a gyerekeiről így nem beszél”, meg „az ilyen anyától el kellene venni a gyerekeit”. Az ember azzal ironizálhat, ami méltó arra. Tehát nem fogok olyan témával ironizálni, ami engem mélyen érint. Nyilvánvaló, ha a gyermekeim csúnyák lennének, vagy annak tartanám őket, esetleg azt hinném, hogy valami baj van az agyukkal, akkor ebből nem csinálnék poént. Nem kell mondanom, hogy az irónia lényege: az ember az ellenkezőjét mondja annak, ami van. Ha a férjem ugyanezen a pályán indulna és abból csinálna poént, hogy csúnya vagyok, nem zavarna, miután nem tartom magam csúnyának.

  „A profi standuposok mindig panaszkodnak, hogy összetévesztik őket. Én nem vagyok ennyire finnyás. Ha bárki megismer, csak egy nyomorult autogrammot kérjen, én bármit aláírok. Ha akarják, én leszek Terry Black.”

– Hogy került egyáltalán a standuposok közé?
– Férjem adta be a jelentkezési lapomat, mert korábban viccelődtem azzal: jó hogy vannak ezek a srácok, de kellene egy női standupos és én milyen frankó lennék. Persze tudom, hozzájuk képest én egy halovány kezdőcske vagyok. Talán azért is adta be, hogy picit odakoppintson nekem: gondolta, hogy úgysem fogok elmenni. Az utolsó előtti napon még valóban azt gondoltam, hogy nem megyek el, aztán megfordult bennem az egész. Egyébként azóta is főállású anyuka vagyok, nem igazán hagyom el a lakást, kivéve, ha az óvodáig kell elmenni vagy onnan haza. Nem hiszem, hogy olyan sokan felismernének, hiszen ettől én nem lettem sztár, sőt az is lehetséges, hogy később sem leszek senki. Nem titok: kaptam ajánlatokat különböző csatornáktól, de azt sem tudom még, hogy ezekkel kell-e élnem. Amíg úgy érzem, hogy engem és persze a közönség jelentősebb részét szórakoztatja amit csinálok, addig nincs mit veszítenem. Kritika mindig van. Ha az embernek az a célja, hogy ne érje negatív kritika, akkor a legjobb, ha nem csinál semmit. Ha pedig az derül ki, hogy teljességgel alkalmatlan voltam az egészre, hát akkor, istenem, volt kétszer öt szerencsés percem. Nyilván, ha az emberek nem vevők a fanyar humorra, akkor nekem haza kell mennem, és meg kell tanulnom főzni. Egyelőre nem ebbe az irányba mutatnak a dolgok.