Terület-és településfejlesztő geográfusként végezett, Angliában pincérként dolgozott, elismert viszont egyértelműen a Showder Klub színpadán lett. Csenki Attila legtöbbször talán kislányáról beszél műsoraiban. Szerinte a közönség amúgy is a hétköznapi sztorikat kedveli.

– Te a showderes múltad előtt is a nagy megmondók, igazságosztók közé tartoztál?

– Sok mondanivalóm volt már az egyetemi évim alatt is. Ezeket kazettára rögzítettem diktafonnal. Rádióknak akartam elküldeni, igaz nem tudtam, hogy hova. Akkor még Fábry-show sem volt. Végül, szerencsére sehova nem küldtem el. Évekig gyűltek a sztorik, amiket aztán szinte soha nem használtam fel.

– Mi vitt mégis a showderesek közé? Köthető valamilyen eseményhez?

– Amikor megláttam először Kőhalmi Zolit a tévében, azt gondoltam, hogy nagyon különleges, igazi zseni. Aztán jött Bödőcs Tibi, és én látni akartam őket élőben. Meg hallottam, hogy Hajós András is fel szokott lépni a Godot Dumaszínházban. Amikor elmentem meghallgatni őket, kiderült, hogy bárki kipróbálhatja magát. Első fellépésem után azt mondták, mehetek máskor is.

– Honnan merítetek ennyi érdekes sztorit? Nehéz feltételezni, hogy minden veletek esik meg…

– Erre állt rá az agyunk. Valószínű, régebben is fogékonyabbak voltunk a humorra. Könnyebben vesszük észre az érdekességeket. Olyan helyzetekben is meglátjuk a poént, amikben egy civil nem biztos, hogy észreveszi. Van, amit mások találnak viccesnek, mi pedig tudjuk, hogy a színpadon nem lenne az.

– Törekedtek arra, hogy valós történeteket meséljetek? Egyáltalán mennyi igazságmagjuk van a sztoriknak?

– Rengeteg alapjuk van. Igaz, én akkor vagyok büszkébb, ha valamit szinte teljesen magam találok ki. Jó érzés, hogy egy-egy történetet én szülök meg. Mostanában a 3 és fél éves kislányom rengeteg ihletet ad, szinte minden fellépésemen szóba kerül. Nagyon szeretem a gyereket, mégis küzdök az apasággal. Egyébként a közönség általában a hétköznapi sztorikat szereti legjobban.

– A fellépés előtt jöttél-mentél. Nyomát sem láttam rajtad semmilyen feszültségnek. A lámpaláz már a múlté?

– Színpadra kerülés előtt pozitív stresszt élek át. Kezdőként előfordult olyan, hogy a közönség vagy a hely miatt izgultam. Most azért drukkolok, hogy mindent elmondjak, amit szeretnék, s amit előzetesen összerendeztem a fejemben. Ha már ott vagyok egy helyszínen, a jó patronokat el kell sütni! Rossz érzés, ha úgy jövök le a színpadról, hogy elfelejtettem valamit.